Tisztán emlékszem...Egy esős,szeptember végét járó nap volt,mikor a buszmegállóban a buszomra várva ültem és néztem,ahogyan esik az eső.Abban a buszmegállóban,ahol vele voltam még pár héttel ezelőtt.Ahol az ölében ülve vártuk a buszt,hogy megérkezzen.Ahol vagy öt buszt elengedtünk,mire felszálltam végre egyre.Ahol azt mondta,hogy gyönyörű vagyok,hogy hidjem el szeret engem.Elhittem neki.Neki elhittem.De most hol van?Itt hagyott és én most egyedül várok a buszomra.Az eső esik.Már az időjárás sem olyan,mint amikor Ő itt volt.Ragyogott a nap,akárcsak én.Mostanra már csak az eső maradt.A napsugarakat is magával vitte,ahogy elment.S hogy hol van most?Jó lenne tudni.Talán utána tudnék menni.Elmondhatnám neki,hogy hiszek neki.Hogy mennyire szeretem és hiányzik.Hiányzik az az idő,mikor együtt vártunk a buszomra.Mikor a ragyogó napsugarai alatt az ölében ülve,egymást átölelve néztünk a távolba és csak ábrándozni mertünk arról mi lenne,ha kimondaná a másik,hogy legyen több köztünk,mint barátság. És most?Csak arról merek ábrándozni,bár olyan jó barátok lennénk,mint akkor.Bárcsak itt lenne most velem és együtt várnánk a buszt.Bárcsak magához ölelne és elmondaná mennyire szeret,hogy ne butáskodjak már,számára én vagyok a leggyönyörűbb a világon.Majd mikor megjönne a buszom egymásra néznénk és azt mondanánk; Hosszú még a nap. Temérdeknyi még az időnk...Bárcsak megállt volna ott az idő.Bár visszajönne az az ember,aki ott volt,aki ott voltam.Bár adott volna időt ,hogy elbúcsúzzak.A búcsúzás nem nekem való dolog. Gyűlölőm,mikor el kell köszönni egy fontos személytől,de ha tudom,hogy soha viszont nem látom azt a személyt,akkor erősebben magamhoz szorítom.Elengedek még vagy ezer buszt,mit sem törődve vele csak legyünk még együtt pár percen keresztül.Ha megadta volna az esélyt rá hogy elbúcsúzzunk...de nem adta meg.Önző módon elment.Szó nélkül itt hagyott és én most egyedül ülök a buszomra várva.
.
