Mikor kinyitottam a szememet egyedül találtam magam.Se egy virág,se egy lufi,se egy ember,aki várná,hogy mikor kellek fel végre.Könyörgöm.!Minek hoztak be a kórházba.?Sokkal jobb lenne,ha már nem lennék itt.Minden sokkal,de sokkal jobb lenne.Senkinek sem számítok.Lemerném fogadni,hogy egyszer sem volt bent még csak látogatóban sem.Miért hagytak életben.?Miért nem hagytak ott elvérezni.?!Miért,ilyen szörnyű az életem.?Csak annyit szeretnék,hogy bár ne kéne itt lennem.Semmi többet.Csak a halálra vágyom.Semmi egyébre.
S a könnyeim patakokban folytak le az arcomon.De mindegy is volt,hisz senki sem látta.Vagyis csak azt hittem,hogy senki sem lát,ugyanis a következő pillanatban egy fiú lépet be a kórtermembe és sétált oda hozzám,majd leült a székre.
-Miért sírsz.?-kérdezte és a könnyeim csak még jobban hullani kezdtek.-Ne sírj.!-mondta és közelebb hajolt,majd letörölte a könnyeimet az arcomról.
-Menj el.!Nem is ismerlek.-utasítottam,de egy tapodtat sem mozdult.-Nem hallod.?Menj el.!-kiabáltam.
-Tudod,akár hiszed,akár nem én minden egyes nap itt voltam és figyeltelek,beszéltem hozzád.Vártam,hogy végre felébredj és megismerhesselek.Szóval nem,nem megyek el és kész.-mondta makacsul én pedig ettől csak újra sírni kezdtem,de most attól,hogy ezt hallottam.Már nagyon régen nem hallottam ilyet vagy ehhez hasonlott senkitől.
-Elmondod,hogy miért sírsz.?-kérdezte és közben lágyan ,megfogta a kezemet.A szememmel követtem e kis jelenetet,s végül úgy döntöttem elmondom.Hisz én arra vágytam,hogy végre beszélhessek valakivel és valaki meghallgasson ,ő pedig tényleg kíváncsinak tűnt.
-Mikor felkeltem nem volt itt senki.Még egy szál virág sem.Csak a nagy üresség.
-Annyira sajnálom.-mondta és tényleg látszott rajta,hogy sajnálja,bár nem az ő hibája.-De kérlek ne sírj,ha nem érdemli meg a könnyeidet vagy,ha megérdemli se.Mosolyogj.
-Kérdezhetek valamit.?
-Csak bátran.
-Azt mondtad minden nap itt voltál...
-Igen.?-szakított félbe.
-Nem volt látogatom,ugye.?-kérdeztem félve a választól.
-Nem.-válaszolta.Gyorsan erőltettem magamra egy mosolyt.
-Te mért voltál itt minden nap.?-kérdeztem,mikor eszembe jutott,hogy ezt még nem is tudom és még azt sem tudom,hogy ki ő.
-Mert kíváncsi voltam a hangodra,a mosolyodra,a nevetésedre és,mert egyedül voltál.Nem akartam,hogy magad légy.-válaszolta és önkénytelenül is,de elmosolyodtam.Jól esett,hogy valaki törődik velem és hogy valakinek számítok is egy kicsit is még,ha nem is ismerem.
-Szóval én Beca Long vagyok.mutatkoztam be.
-Oh,igen.Tudom.-mondta én pedig furán néztem rá.-Úgy értem Dylan vagyok.Dylan Clinton.
-Honnan tudod a nevemet.?-kérdeztem ugyanis nem magyarázta meg.
-Láttam a kór lapod.-válaszolta.
-Tehát akkor tudod,hogy miért kerültem be.?-kérdeztem a ujjaimat nézve.
-Annyit tudok,ami a kór lapon volt,de ez nem jelent semmit.Nem tudom a történeted.-válaszolta.
-Igazából nem úgy van,hogy te nem is lehetnél itt.?
-Ezt már megbeszéltem a nővérrel.
-Tessék.?
-Megengedte,hogy itt legyek,de ,ha zavarok csak szólj és már itt sem vagyok csak szerettem volna végre hallani a hangodat.-mondta és egyre jobban éreztem magam boldognak vagy mi félének.Már nagyon-nagyon rég nem éreztem ilyet.
Végül Dylan maradt és órákon át beszélgettünk.
-Hé,nem akarsz felülni az ágyba.?Nem hiszem,hogy olyan kényelmes ott...
-Ha nem bánod.-mondta és már fel is ült törökülésbe velem szembe.
-Egy kis takarót.?-osztoztam a takarómon.
-Köszi.-mosolygott rám én pedig vissza mosolyogtam.
-Tudod nagyon szép vagy mikor ,mosolyogsz.-mondta én pedig elpirultam és ismét az ujjaimat fürkésztem.
-Kérlek ne nevettess.-válaszoltam.
-Hé,-emelte fel a fejemet az államnál fogva és mélyen a szemembe nézett.-Szép vagy.Jobban szeretem,ha mosolyogsz.Fogad el.-utasította,majd elengedett.
-Nem vagy álmos.?-kérdezte.
-Nem.-válaszoltam.-Azt hiszem eleget aludtam.-nevettem.
-Igen.Azt meghiszem,de szólj,ha álmos vagy és akkor hagylak aludni.
-Oké.-válaszoltam.És,mintha már vagy ezer éve ismertük volna egymást úgy mesélgettem neki önfeledten sztorikat az életemből.Ő pedig figyelmesen hallgatott.Három és fél óra múlva már annyira sokat beszéltem,hogy teljesen kiszáradt a szám és elfáradtam.
-Azt hiszem most már álmos vagyok.-mondtam,mire ő kipattant az ágyamból és engedte,hogy lefeküdjek.
-Jó éjszakát.!-búcsúzott el.
-Neked is.-válaszoltam.-Várj!
-Igen.?-fordult vissza.
-Köszönöm.!-mondtam.
-Mit .?-kérdezte,de választ már nem kapott,mert az álom elnyomott.Még gyorsan visszasietett hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
Másnap reggel mikor felébredtem egy virág volt a szekrényemen egy vázában.Egy fehér szegfű.Mikor ránéztem elmosolyodtam és egyből azon kezdtem el agyalni,hogy vajon kitől van.
Nem sokára hozták a reggelit,de én nem voltam éhes és egy falatot sem ettem.Csak a nővérre vártam.
-Elnézést...-kezdtem el.
-Igen.?Valami baj van.?-kérdezte kedvesen.
-Nem,köszönöm.Minden rendben csak azt szeretném tudni,hogy nem-e tudja ki hozta ezt a virágot.?-mutattam a szegfűre.
-Tudja én új nővér vagyok,így nem ismerem még az embereket,de egy fiú volt.
-Köszönöm!.-válaszoltam és már ott sem volt a nővérke.
Ezek után még mindig azon töprengtem,hogy kilehetett az. Leszűkült a kör,de sokat nem segített.Ebéd előtt egy órával átjött Dylan.
-Jó reggelt.!-köszönt.
-Neked is.-mondtam,de rám sem figyeltem csak a szegfűt bámultam.
-Tetszik .?-kérdezte.
-Igen...-válaszoltam,majd azon töprengtem,hogy lehet ,hogy tőle van és erre még nem is gondoltam.-Tőled van.?-kérdeztem.
-Szívesen.-válaszolta mosolyogva.
-Köszönöm.!Nagyon köszönöm.-hálálkodtam és közben megöleltem.
-Nincs mit.-mondta és egy puszit nyomott az arcomra.
-Hé.!Ez meg mi volt.?-kérdeztem a szemébe nézve még mindig el nem engedve.
-Puszinak hívják.-nevetett.
-Nem úgy értettem.-nevettem.
-Ennek jobban örülnél.?-kérdezte és közelebb hajolt,majd megcsókolt.Még annyit időm sem volt,hogy reagáljak akár mire is.
A kérdésre vagy arra,hogy éppen megcsókol.És a csók alatt nem azt értem,hogy egy nyelves csók csak egy lágy puszi a számra.
Mosolyogva nézett rám mikor elengedtük egymást és várta a reakciómat. Azon gondolkodtam,hogy hogyan lehet ,ilyen puha ajkai.
-Jól vagy.?-kérdezte.
-Persze,persze.Jól vagyok.-válaszoltam és leültem az ágyamra.Leült velem szembe törökülésbe Dylan és még mindig engem fürkészett-lemerem fogadni,hogy magában jól kinevetett.
-Szóval tőled kaptam a virágot.?-kérdeztem,bár már tudtam a választ.Elég hülyének tűnhettem.Szuper.Most már azt hiszi,hogy amnéziás is vagyok.
-Igen.Nem láttad a kártyát.?-kérdezte.
-Mit.?- kérdeztem hülyén.Remek.Ennél hülyébbnek már úgysem nézhet.Csak így tovább. Dylan odasétált a vázához és a virág száráról levette a kártyát,majd a kezembe nyomta.
Én pedig kinyitottam és elolvastam.
"A legszebb lánynak a világon,akivel valaha is megismerkedtem.
By: Dylan
U.i.:Lennél a barátnőm.?"
Miközben ezt a kis kártyát olvastam elmosolyodtam és nagyon megörültem. Dylan várta a válaszomat én pedig boldogan mondtam neki igent és ráugrottam.Miközben épp rajta 'feküdtem' egy tincset simított a fülem mögé,majd egymás szemébe mélyedtünk el.Végül megcsókolt én pedig viszonoztam.Lassan hozták az ebédet,de Dylan maradt és együtt ebédeltünk,majd órákon keresztül beszélgettünk a semmiről.
-Ha kiengednek úgy értem meggyógyulok....akkor is találkozni fogunk.?-kérdeztem lehajtott fejjel. Dylan megfogta a kezemet én pedig a szemébe néztem.
- Hé.!Mi mostantól örökké együtt leszünk .-mondta,majd megcsókolt.-Szeretlek.!-súgta a fülembe.
-Én...én...-próbáltam,de már,olyan régen hallottam ezt a szót és már,olyan régen mondtam ki,hogy nem ment.
-Tudom.-válaszolta és egy puszit nyomott a homlokomra.
Olyan hamar eltelt az idő,hogy észre sem vettük és már arra lettünk figyelmesek,hogy egymás mellett fekszünk egymást átkarolva és tizenegy óra fele lehet.Egymást öleltük és közben a plafont bámultuk.Szavak nélkül is megértettük egymást.Nem beszéltünk,de tudtuk,hogy mire gondol a másik.
Másnap reggel mikor felébredtem Dylan már nem volt sehol.Pedig nem keltem későn.Reggel hétkor már fent voltam,de Dylan sehol sem volt.Miután reggel volt pár kivizsgálásom,mire visszaértem a kórtermembe Dylan már ott várt.Az ágyamon ült.Leültem mellé és hátulról megöleltem.
-Szia.-nyomtam egy puszit az arcára.
-Szia.-köszönt és előre húzott,majd megcsókolt.Az ölében feküdtem.
-Hova tűntél.?-kérdeztem.
-Csak volt pár rutin kivizsgálásom.-válaszolta mosolyogva.
Nem kérdeztem,hogy milyen kivizsgálás vagy,hogy egyáltalán mi baja van,mert egyébként nem látszott rajta.Nem is értettem,hogy mit kereshet itt,olyan egészségesnek tűnik.De úgy voltam vele,majd elmondja,ha szeretné.
Mikor ránéztem láttam rajta,hogy nem szeretne róla beszélni,így annyiban hagytam.Nem gondoltam,hogy komoly dolog lenne.
A napok nagyjából így teltek el.Reggel találkoztunk. Dylan mindig elkísért a kivizsgálásokra és egész nap együtt voltunk.Együtt ettünk,együtt aludtunk.Bár reggelre mindig eltűnt,de tudtam,hogy vizsgálaton van.Már egy hete voltunk így mikor az egyik nap jött egy látogatom. Dylannel épp vissza fele tartottunk a kórtermembe.Mintha már neki is az lett volna a kórterme.Nevetve ,egymást átkarolva léptünk be a kórtermünkbe és akkor....akkor megláttam a mostoha anyámat.
-Hát te meg hol voltál.?Már vagy fél órája itt ülök.-köszöntött.
-Kivizsgáláson.-válaszoltam viszonylag higgadtan. Dylan nagyjából értette a helyzetet,mert sokat meséltem az egészről és mind a ketten tudtuk,hogy ő a következő.Már akkor elengedtük egymást amikor beléptünk és megláttuk.
-Ez meg ki.?-kérdezte.
-Könyörgöm.!Most fejezd be.!Minek jöttél.?!-akadtam ki ekkor és már a sírás kerülgetett. Dylan átkarolt.Nem érdekelte ,hogy épp róla van szó.Simogatta a vállamat és próbált megnyugtatni.
De ekkor már nekem mindegy volt.A mostoha anyám Tina odajött és elkezdett rázni a vállamnál fogva közben pedig ordított velem,de egy szót sem hallottam.Már a könnyek sem folytak az arcomon és már az sem éreztem,hogy ráz,de még láttam,hogy igen. Dylan közben veszekedett vele,hogy azonnal engedjen el és ekkor elájultam.
Mikor újra kinyitottam a szememet az ágyamon feküdtem.Senki sem volt körülöttem.Se Dylan,se Tina,se egy orvos vagy nővér.A virágom sem volt az asztalon a vázában.Minden eltűnt.Újra az üres fehér kórteremben voltam.Egyedül.Mintha csak egy álom lett volna.De nem az nem lehet.Hisz,olyan valósághű volt.Még mindig érzem magamon Dylan illatát.Nem lehet,hogy csak egy álom volt.Akármennyire is fájt most nem sírtam. Dylan megtanított erősnek lenni.Kikeltem az ágyból és kitéptem a karomból az infúziót,majd mikor fel akartam állni elestem.Megakartam keresni Dylant.Biztos voltam benne,hogy itt van valahol.Biztosan vár már rám csak elment egy üdítőért vagy egy kávéért. A nővérke bejött és felsegített a földről.
-Mi történt.?-kérdezte.
-Én...én...hol van.?-motyogtam.
-Ki.?-kérdezte a nővér.
-Dylan.!Hol van az új nővér.?És a virágom.?!-hadartam.
-Nem értem miről beszél.-mondta-Amióta behozták azóta én kezelem.Nem volt látogatója és senki sem hozott virágot.
-És hol van Dylan.?-erősködtem.
-Ki.?
-Dylan.Dylan Clinton.
-Sajnálom,de nincs ,ilyen nevű betegünk.-válaszolta.-Biztosan rosszat álmodott.
-Mióta vagyok itt.?
-Két hónapig volt kómában.
A következő napokban alaposan elgondolkodtam azon,hogy mégis mi történt és pár vizsgálat után kiengedtek a kórházból.Miközben a ruháimat pakoltam eszembe jutott,mikor megkérdeztem Dylantől,hogy,ha meggyógyulok akkor is találkozunk-e és ő azt válaszolta,hogy mostantól örökké együtt leszünk.Hiába nincs itt akkor is érzem,hogy velem van.Legbelül a szívemben.És hála neki most már sokkal erősebb vagyok.Örökké szeretni fogom.
De nem hagytam ennyiben a dolgot.Az összes orvost végig kérdeztem,hogy nem.e volt egy Dylan Clinton nevű betege,de mindenki azt válaszolta,hogy nem.A neten is kerestem,de semmit sem adott ki a nevére.Tényleg csak egy álom volt,mely erőt adott nekem.Olyan nehéz elhinni.És semmim sem maradt,ami rá emlékeztetne csak az emlékeim.
Majd,mikor egyik nap mentem be a kórházba egy kivizsgálásra belém botlott egy fiú.Gyorsan bocsánatot kért ő is és én is,majd mikor felnéztem rá és megláttam az arcát teljesen elképedtem. Dylan. Teljesen úgy nézet ki,mint Dylan. Ugyan ott volt anyajegy az arcán,ugyanolyan illata volt,ugyanolyan haja.Rám mosolygott,majd megszólalt.
-Elhívhatlak egy kávéra?-kérdezte.
-Igen.Az most jól esne.-válaszoltam mosolyogva.Együtt hagytuk el a kórházat.
