You

Senki sem tudja,hogy milyen érzés valaki,olyan sírja előtt térdelni,akit mindennél jobban szerettél és még mindig szereted,aki újra életet lehelt beléd,aki miatt újra érzed,hogy szép vagy és ,ha csak egy embernek is,de végre újra fontos vagy.

Aki miatt már nem adod fel,mert megígérted neki,hogy nem adod fel többet soha és ,mert muszáj végig csinálnod és betartanod neki ezt az egyet,mert ő kérte és ez volt az utolsó,amit hallottál tőle.

A szájából elhangozni.

Akármennyire is fáj nem mehetsz utána.

Még nem,mert neked nincs itt az ideje,bár azt nem tudod neki miért kellett,ilyen hamar elmennie,mikor ő nem ezt érdemelte.

Hiszen olyan kedves,figyelmes volt mindenkivel.

Tisztelettudó s odaadó.

Aranyos mégis,oly erős s bátor.

És most...itt térdelsz a sírja előtt és sírsz,zokogsz,bőgsz azt hajkurászva ,hogy miért.

Miért hagyott itt?

Egyedül.

Miért ment el ,ilyen hamar?

Miért vették el tőled?

Csak sírsz,sírsz és sírsz.

Mindenki részvétét nyilvánítja,pedig ők nem is ismerték igazán.

Én viszont ismertem.

Minden egyes mozdulatát .

Tudtam ,mikor mosolyog igazán,s mikor nem.

Mikor hazudik és mikor van  valami baja.

Mindent tudtam róla,s mégis semmit.

De ők folyton csak azt hajtogatják,hogy "ne sírj".

Még azt sem engedik,hogy gyászoljam.

De akkor mégis,hogy tudnék túl 'lépni' rajta.

Soha nem akarom elfelejteni.

Egy életen át emlékezni akarok rá.

És,ha majd lesznek gyerekeim rengeteget mesélni róla,hogy milyen csodás volt a mi szerelmünk.

Kitartás.

Folyton ezt hajtogatom magamban.

Ki kell bírom.

Csak most még nagyon nehéz,de majd lesz könnyebb.

Csak végig kell csinálnom.

És...elengednem.

Kénytelen vagyok elengedni,hogy ő is békében nyugodjon és,hogy én is megbékéljek.

Nehéz.

Iszonyúan nehéz,de meg kell tennem.

Örökké szeretni fogom.