Én és Ő

Én és Ő I.

Szerintem már az első pillanattól fogva akartuk egymást,ahogy egyszerre egymásra,egymás szemébe néztünk...láttuk egymásban,hogy "rá van szükségem",de aztán rá kellet jönnöm,hogy Ő túl tökéletes nekem,nem érdemlem meg,de akkor már késő volt mert beleestem,megszerettem...túl tökéletes lett volna ez a kapcsolat,ez a páros...és most...most itt hagyott...egyedül maradtam...senki sem segít...a padlóra estem és Ő nem volt ott,hogy elkapjon...már elment...nincs velem,mellettem...nem kapott el zuhanás közben...így hát itt vagyok most a padlón...EGYEDÜL...senki sincs,hogy segítsen...ha ötszázan lennének körülettem akkor is úgy érezném,hogy egyedül vagyok,mert Ő nincs itt...nincs velem...mikor átölelt...mikor magához ölelt...mikor hallottam a szívverését...biztonságban éreztem magam vele...az egész világ megszűnt csak mi ketten voltunk ott a semmi közepén egymás karjaiban...milyen szép is volt,de ezt most már csak egy emlék...már soha többé nem lesz ilyen,hogy a karjai közt lehetnék...soha nem kaphatom meg újra...tovább lépni.?őszintén.?nem akarok.!nem akarom elfelejteni...nem akarom,hogy vége legyen ...SZERETEM.!és már nem tudok túl lépni rajta...senki sincs,hogy segítsen...nem is tudnának segíteni...nem is akarom az én problémáimmal terhelni őket...fáj...nagyon fáj,hogy már nem az enyém,hogy már másé,hogy nem engem szeret,hogy már nem beszélünk,már nem látom...már csak az emlékek maradtak nekem...Ő boldog...nélkülem...el kell fogadnom...nehéz,de így van...változtatni már nem tudok...nincs kinek kibeszélhetném magam,ki meghallgatna...egyedül vagyok...nem akarok egyedül lenni,ezért hát inkább megyek is...nem akarok zavarni,ezért hát búcsúzom már...soha nem felejtem el,hogy az enyém voltál...megkaptalak,de elvesztettelek,nem becsültelek meg,csak akkor jöttem rá,hogy mennyit érsz nekem,mikor már nem voltál...bocsáss meg kérlek.!
SZERETLEK.!